Rodolfo bűvészinasa voltam

Száztíz éve született Rodolfo

Nagy múlt áll előttem… Ahogy az ember öregszik, egyre indokoltabb, hogy hátranézzen. Ott egy gazdag múlt, előtte meg egyre kevesebb terv, kisebb távlatok, több legyintő lemondás… Egy évforduló jó ürügy a nosztalgiázásra.

Emlékeim szerint azzal kezdődött, hogy Grätzer József Sicc című rejtvénykönyvből megtanultam pár kártya- és gyufatrükköt, és ezzel nagy sikert arattam társaságomban.

Rodolfo első BűvészkönyveAztán valahogy megkaptam ajándékba Rodolfo első Bűvészkönyvét… Sajnos már hiába nyúlnék érte a könyvespolcom kitüntetett hején. Amikor ugyanis már mindent megtanultam belőle, kölcsönadtam egy kishavernak. Én nem sürgettem, ő nem sietett visszaadni. Hejette kegy évtizedre rá alkoholista lett, jó pár éve meg is halt… Bűvészkönyvem későbbi sorsa ismeretlen. De amit akkor abból megtanultam, azzal már komojabb elismerést is szereztem. Leginkább a naiv felnőttek körében arattam osztatlan sikert. A szemfüles köjökpajtásokat nehezebb volt megtéveszteni, de azért megfelelő gyakorlat után az ő szemüket is alaposan ki tudtam kerekíteni: Na, ezt hogy csináltad!?

Rodolfo bűvészinasa voltam

rodolfo

Gács Rezső, azaz Rodolfo béjegen

És következett a vagy követelőző, vagy könyörgő kérés: fedjem fel a dolog nyitját. Ám én azt is megtanultam Rodolfótól, hogy a bűvésznek védenie kell a titkot, a nézőknek nem árulhatja el, legfeljebb tanítványainak.

A második bűvészkönyvet már én vettem a zsebpénzemből. Azt is magamévá tettem; hiánytalanul. Attól kezdve mindig volt a zsebemben legalább egy csomag kártya. De el tudtam szórakoztatni bármijen alkalmi társaságot egy doboz gyufával vagy néhány pénzérmével is. Sőt, néha fél méternyi madzag is elég volt, hogy hosszú időre lekössem a kíváncsiak figyelmét.

Az iskolánkban is híre ment a dolognak. Ahol már működött előttem egy „kiöregedő” bűvész. A szülői tanács oszlopos tagjának számított a városszerte ismert borbéj, Keresztúri Imre, akinek két lánya járt alattam-felettem. A jó Imre bá’ számtalan iskolai rendezvényen szerepelt a műsorával, mindenféle alkalmakból fellépett, és akár a szülők, akár a tanárok, akár a diákok szerveztek valamit, neki mindig bérelt heje volt a programban. Mi üdítő dolog az ügyetlen zongorista kislány és a mutáló hangú szavaló fiúcska között felléptetni egy teljesen profinak látszó bűvészt, aki már azzal feltűnést kelt, hogy három bűvészasztalkája mögött megjelenik cilinderben.

Ám a trükkmester már nagyon unta a dolgot, szerette volna valamejik lányát betanítani, de ivadékai nem örökölték apjuk borbéjkodásra és bűvészkedésre egyaránt alkalmas kézügyességét. Így hát megkeresett engem.

Ha jól emlékszem, háromszor szerepeltem az ő betanításában közönség előtt. Egyszer valami nagyobb iskolai banzájon, talán a tanintézmény fennállásának kerek évfordulóján. Nagy sikert arattam! Aztán beneveztek egy városi vetélkedőre, valami Ki mit tud?-szerűségre. Továbbjutottam, és így szerepelhettem Ungvár legpatinásabb színpadán, a Filharmóniában, megyei zsűri előtt. Nekik is tetszett a produkcióm, egyetlen kifogásuk volt, hogy miért viselek vastag pecsétgyűrűt. (Emiatt az iskolában is gyakran zaklattak, de én már azért is hordtam… Azóta sem…)

Ám Keresztúri trükkjeit nem igazán szerettem. Ezek leginkább preparált eszközökkel bemutatott, látványos, de szakmailag értéktelen mutatványok voltak, nem rejlett bennük sem igazi fortéjosság, nem kellett hozzá különösebb találékonyság vagy kreativitás, memória vagy kézügyesség. Szerintem kis elszántsággal bárki megtanulhatta volna.

Én inkább Rodolfo bűvészinasának tekintettem magam, nekem  az ő intimebb kártyatrükkjei tetszettek továbbra is, amejekhez gyakran kellett a néző reagálására építő pszichológiai érzék, improvizációs készség, előre-gondolkodás, kombinációs tehetség, megfigyelő- és memóriakészség. Asztalnál ülve, egyetlen csomag kártyával és 2-3 nézővel szembesülve éreztem igazán jól magam. Ijenkor akár órákon át szórakoztattam őket.

Aztán idősödvén persze felhagytam mindezzel. Utoljára a gyerekeimnek produkáltam magam. Lányom már nagyobbacska volt, amikor elkápráztattam valamivel, és ő nyaggatni kezdett, áruljam el, hogyan találtam meg a kiválasztott kártyát úgy, hogy miután visszatette a pakliba, én többet nem is nyúltam hozzá a csomaghoz. Ojan szépen kérlelt, hogy már-már megszegtem a bűvésztitkok őrzésének parancsát. Láttam, mennyire zokon esik neki a dolog, kerestem hát valami kibúvót. “Tudod, Csönge, ezeket a trükköket csak a Nemzetközi Bűvészszövetség engedéjével árulhatnám el.”

Felhúzta az orrát, kivonult a szobából, de pár perc múlva visszatért egy hamisított fax-üzenettel, amejben a bűvészszövetség ezennel felhatalmaz, hogy felfedjem a titkot. Hogy tudtam volna ezek után ellenállni!

Remélem, utólag megbocsátja ezt nekem nagy tanító, a szakma utánozhatatlan zsenije, Gács Rezső, azaz a nagy Rodolfo mester, aki ma lenne 110 éves.

Balla D Károj*

* Az utóbbi időben a szerző sem nevében, sem írásaiban nem használja az el-ipszilont. Illetve csak akkor, ha keresőmarketing célú szöveget ír SEO-tanácsadóként.


Révbíró Tamás

A LEGKEDVESEBB EMBER

Rodolfót, az embert jobban ismertem, mint Rodolfót, a bűvészt. Budapest mindentől távol eső, hegyvidéki sarkában nevelkedtem, azon a környéken nemigen léptek fel a varieté népszerű művészei. A tévéből persze jól tudtam, ki ő, de színpadi fellépését sohasem láttam.

1972-ben, a bölcsészdiploma kézhezvétele után a Füles című, rendkívül népszerű hetilapnál volt az első munkahelyem, és a szerkesztőségbe bejáratos volt jó néhány olyan ember, akiket azelőtt csak távolról csodáltam. Rodolfo is közéjük tartozott (azzal a különbséggel, hogy Jutkát, a lányát már ismertem az egyetem angol tanszékéről).

Korábban olvasója voltam a lapnak, a Rodolfo bűvésziskolája című, nagy hagyományú rovatot is mindig áttanulmányoztam; a szerkesztőség belső munkatársaként ennek a rovatnak a gondozása lett az egyik állandó feladatom.

Ez abból állt, hogy Rodolfo minden héten, kifogástalan eleganciával, mosolygósan megjelent a szerkesztőségben, és leült velem szemben valamelyik íróasztalhoz. Zsebéből előhúzta az aktuális kelléket, kártyapaklit, doboz gyufát, gyűszűt, levélborítékot, gemkapcsokból fűzött láncot, mikor mit, és bemutatta a héten esedékes trükköt.

Nekem persze a szemem-szám elállt. Rodolfo ujjai balerinaként táncoltak, hajlékony, kecses, finom mozgásuk akkor is lenyűgöző volt, amikor nem bűvészkedett — hát még olyankor, ha éppen csodát tett velük.

Másodjára is megismételte a mutatványt, de most már lassan, és el is magyarázta, hol és hogyan hajtja végre a csalást. Én pedig feszülten figyeltem, mert tudtam, hogy percek múlva utána kell csinálnom. Meg is próbáltam. Ha nem sikerült, megismételtette velem, mint egy kedvesen szigorú tanár. Addig nem volt elégedett, amíg nem voltam képes hajszálpontosan, elfogadható tempóban végrehajtani a trükköt. Akkor ismét a zsebébe nyúlt, és előhúzta a kéziratot. Rendszerint egy kettétépett A4-es papírlap egyik felére gépelte le a szöveget, sűrű sorokban, csak sebtében, átabotában. – Kilenc nyelven tudom előadni a műsoromat – mondogatta –, de sajnos egyiken sem tudom hibátlanul leírni!

A megírás az én feladatom volt. Elégedettsége jeléül az első néhány hét után felajánlotta a pertut. A világhírű bűvész, nekem, a huszonéves zöldfülűnek! Szerkesztői pályám legelső kitüntetése volt ez. Olyan mérhetetlen kedvességgel nyújtotta át, hogy a megtiszteltetés első sokkja után természetes volt tegező viszonyban maradnom vele az évek hosszú során át.

Ma már idősebb vagyok, mint Rodolfo volt akkor, de azóta sem ismertem nála kedvesebb embert. Ma is csak mosolyogva tudok gondolni rá. Nem felvett modor volt ez nála, nem a népszerűség érdekében öltötte magára, mint sokan. Ő ilyen volt, a kedvesség messzire sugárzott róla. Ha a Kálmán Imre utcában a járdán sétált, a troli lelassított mellette, és a vezető megkérdezte, nem akar-e felszállni. Nem egyszer történt ez meg, hanem mindig. (Kivéve, ha a kutyákat, a két aranyos pekingit sétáltatta.)

1977-ben a kezembe került a Rubik-kocka legelső példányainak egyike, és annyira magával ragadott ez a teljesen újszerű univerzum, hogy mindenhová magammal vittem, a szerkesztőségbe is. Rodolfo ott látta meg a kezemben. Félrehívott, és bevallotta: rettenetesen idegesíti, hogy hiába az ő keze a legügyesebb, ha létezik egy tárgy, amellyel nem tud bánni. A bűvös kocka kifogott rajta. Én akkor 72 másodperc alatt tudtam színre forgatni a kockát, de Rodolfo rekordra nem törekedett, csak arra, hogy egyáltalán képes legyen rá.

Néhány hétig rendszeresen eljártam hozzá házitanítónak a Kálmán utcába, és elmagyaráztam azt a néhány algoritmust, amelyek segítségével úrrá lehet a kockán. Hihetetlenül izgalmas volt látni, hogy egész életében tanuláshoz szoktatott, bámulatos agya miként áll rá ennek a teljesen szokatlan, zárt rendszernek a megértésére. Persze végül megtanulta a kockát is, és tervezte, hogy valamilyen trükkhöz fel is használja. Úgy tudom, végül sort is kerített rá.

Körülbelül hét évig dolgoztam a Fülesnél, és miután eljöttem, már csak ritkán találkoztunk, többnyire a Fészekben, ahol a családjával, feleségével, lányával, vejével ebédelt néha.
Meggyászoltam a halálát. A világban űr maradt a helyén, a kedvesség hiánya egyre szorongatóbb, lassanként már lélegezni sem lehet tőle. Ha Rodolfo még velünk lenne, talán mindannyian könnyebben viselnénk.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük